Tanzániában 4 területet jártunk körbe. Tarangire, Kililmandzsáró és a Serengeti Nemzeti Parkokat és Ngorongoro Természetvédelmi Területet. Hasonló ugyanakkor különböző látvány fogadott minket minden ponton. Alapjában véve az erdős és füves szavanna uralkodik ezeken a több ezer km²-t átfogó parkokon. Az erdős szavanna egyszerűen elmagyarázva azt jelenti, hogy itt hosszabb az esős időszak és magasabb a csapadékszint, mint a füves szavannákon. Így összefüggőbb fás-erdős területek is kialakulnak, annyira azonban nem sűrűn, hogy a lombkoronaszint zárt legyen. A füves szavanna, így egyértelműen következik, hogy ott alakul ki, ahol az esős évszak rövidebb, és kevesebb csapadék hull. Ezáltal nem alakulnak ki összefüggő fás területek, inkább egyesével álló baobab és akácia fákat figyelhetünk meg, vagy pár fából álló kisebb oázisokat. A fű többnyire aranysárga, magastól az egészen alacsonyig terjedő szintben, függően a szavanna típusától. Mindennek gyönyörű alapot ad a szívemet rabul ejtő vörös föld. A Serengetihez vezető út azonban szinte teljesen kopár volt. Ngorongoro pedig a vulkanikus hegyoldal kopár vidékétől egészen a fás oázisokig mindent hordoz a palettáján. Tanzánia területein tehát akár egy nap alatt is, igen változatos vegetációt figyelhetünk meg.
Az első dolog, ami eszembe jutott miközben itt utaztunk, az egy könyvrészlet volt. Évekkel ezelőtt megvettem Daphne Sheldrick autobiográfiáját, amelyben egyik fejezetben oldalakon keresztül írja le mennyire magával ragadó a szavanna és az ottani állatvilág. Annak ellenére, hogy a könyvben a Kenyában elterülő Tsavo-ról olvashatunk, tökéletesen illett az én élményeimre is. A szavannák világa megközelítően ugyanolyan. Ha le röviden be akarnám mutatni egy napomat Tanzániában, ugyanazt is írhatnám, amit ő. Pedig évtizedek teltek el azóta és nyilvánvalóan nem ugyanolyanok vagyunk emberileg. Itt mégis mindenki ugyanazt éli át. Itt megáll veled az idő, elfelejted, hogy ki vagy, nem számít hirtelen az, hogy egy hét múlva iskolába kell menned, hogy be kell vásárolni, hogy segíteni kell a házimunkában, hogy ki mit mondott tegnap, hogy nem megfelelő a hajad. Itt nincs tér és nincs idő, itt nincs mások véleménye. Itt csak a szavanna és te vagy. Elfelejted, hogy istent kéne játszanod, hiszen te vagy az ember, ez pedig “csak egy park”… Itt egyszerűen csak egy pici pont vagy egy mm-es pontossággal összehangolt természetes szimbiózisban, ahol nem hallasz mást az állatok neszein kívül csak a saját gondolataidat. Félelmetes igaz?! Megszámlálhatatlan alkalommal futott rajtam végig a libabőr majd másodpercre rá az adrenalin ettől a gondolattól. Azt kívántam sose legyen vége a napnak.
Tehát a tökéletes leírása a napomnak: “(…) Ahogy a holdfény a sápadt homokon játszadozott, először az elefántok tűntek fel, csendben, szinte a semmiből lassú mozgású sötét gályák, az agyaruk ezüstfehéren világított, amikor a hold rásütött. (…) Az egész éjjel tartó műsor után következtek a nappali fellépők – a majmok és páviánok lemásztak a fákról; mongúzok cikáztak jobbra-balra, megérkeztek a zsiráfok, zebrák, jávorantilopok, pusztai tyúkok csapatostul; galambok szövőmadarak, seregélyek, keselyűfejű gyöngytyúkok, aztán a könnyű préda reményében, a ragadozómadarak, sólymok, héják, sasok. Fokozatosan egyre több teremtmény lépett a folyómederbe, szomját oltani az elefántok által kapart itatóknál, egy hatalmas, szimbiózisban élő massza, míg valaki riadót nem fújt a közeledő ragadozók miatt – egy magányos leopárd, oroszlánok, hiénák vagy óriási kutyafalkák bukkanhattak fel. Ekkor a színpad nagy patadübörgés, szárnycsapkodás közepette pillanatok alatt kiürült.
Emlékszem egy alkalomra, amikor emberként varázslatos perceket éltünk át, az állatok befogadtak, mint a világukhoz tartozót. A folyómederben járkáltunk, lábnyomokat nézegettünk a homokban, amikor a túlparton megjelent egy félénk kudu, azaz csavartszarvú antilop. (…).” – Daphne Sheldrick, Szerelem a szavannán, 65-67. o. (2014, Cartaphilus Kk, Bp.)
A négy terület közül, saját meglepetésemre is, Tarangire annyira megfogott, hogy el sem akartam menni a következő állomásra. Talán mert az első napot töltöttük itt és már annyira vártam, vagy mert pont a naplementében autóztunk, talán a látvány változása a Dél-afrikai bush után, vagy mindezek egyszerre befolyásoltak, nem tudom. De a naplemente narancsos fényében a baobab fák, a szövő madarak által készített, lelógó gömbökkel díszített fák, a nyílt területeken sétáló gnúk és zebrák tömege olyan látványt nyújtottak, amit soha életemben nem fogok elfelejteni, még fényképek nélkül sem. A lehetőség az elefántokban közelről, nyílt területen gyönyörködni pedig a tökéletes megkoronázása volt mindennek. Az első gepárdokat is itt láttuk. A sok-sok különféle kis- és nagytestű madarakról nem is beszélve. Minden növényhez és állathoz órás történeteket fűzhetnénk. Hogyan élnek, mit esznek, hogyan viselkednek a kölykökkel és más állatokkal, miért olyan a színük, amilyen stb. Találkoztunk egy kisiskolás csoporttal is, akik “tanulmányi kiránduláson” vettek részt. Kis ideig csatlakoztunk is hozzájuk. Ez a pár óra nagy vidámságban telt, és az utat hihetetlen mértékű pózolás a kamerának jellemezte. A nap után a Tarangire területén belül, ismét egy kerítések nélküli, sátras szálláson aludtunk, ahol maszájok vigyázták az álmunkat. Ők ugyanis nem féltek kimenni még éjszaka sem, hiszen ez (volt) az életük. Egyszer-egyszer megébredtünk a neszezésre, és csak remélni mertük, hogy ők teszik meg az éjszakai őrködésük kötelező köreit, nem pedig egy vadállat mászkál a cölöpökön álló sátrunk alatt, mellett mögött vagy akár az ajtaja előtt. Nem is volt megengedett, hogy reggel 8 óra előtt és este 7 óra után egyedül menjünk el az étkező helyiségtől a sátrunkig (ez maximum 50 m-t jelentett). Egy sípot kaptunk érkezésünkkor, amit, ha az előbb említett időtartamban akartunk mozogni, meg kellett fújnunk és egy maszáj dolgozó jött értünk, hogy elkísérjen a főépületig. (Amit persze mi nem tettünk meg, és fél 7-kor magunkban mentünk át az étkezőhöz, kísértve a sorsunkat. Izgalmasnak izgalmas volt, de szabályellenes! Ne csináljátok!) Reggel arra a hírre ébredtünk, hogy a reggelit eltoljuk egy órával, ugyanis pár 100 méterre a “lakásunktól” kapta el egy oroszlán a prédáját. Mondván, hogy ha szerencsések vagyunk, a nyomait követve még talán rábukkanhatunk és még láthatjuk, hogyan fejezi be az étkezését, nekivágtunk a sétának. Véres csontmaradványokat és oroszlán nyomokat követtünk lélegzetvisszafojtva. Mindez nagyon izgalmas volt, de bevallom a szívem mélyén reménykedtem, hogy nem az oroszlán talál meg minket előbb, még akkor is ha tudtam, hogy ez szinte lehetetlen a viselkedésükből kifolyólag. De sosem tudhatjuk ugyebár :D. Az oroszlánt végül már nem találtuk meg, valószínűleg jóllakva elsétált a kiérdemelt pihenőjére, de sokat tanulhattunk ez alkalommal is. Vezetőnk sok mindent megmutatott nekünk, sok reggel ébredező állattal találkozhattunk, sétáltunk a folyómederben a félős víziantilopoktól és zsiráfoktól kb. 100 méterre. Főként a betegségek gyógyítására alkalmas növényekről és a maszájok “pálinka” készítéséről kaptunk részletesebb bemutatót. Egy kiadós reggeli után pedig magunk mögött hagytuk a baobabfákkal teletűzdelt szépséges Tarangirét.
Az itt készített kedvenc képeim: